Csak ültünk egymással szemben, a többiek aludtak, az idő későre járt. A bor mámora, a hangulat felfokozottsága ébren tartott minket. Talán mindketten ugyan arra gondoltunk...
A szeme csillogott, akár csak az enyém. Mintha minden megszűnt volna körülöttünk és valahol az univerzum közepén lennénk távol a csillagoktól, a bolygóktól, csak ő és én, semmi más.
Aztán egyszer csak a sebek felszakadtak, hulltak a könnyei, azt hittem én bántottam, de nem. A múltján vívódott. A szemébe néztem és elvesztem érzelmei óceánján. Vitt magával, de ellen kellett állnom. Akkor még igen.
...Talán mindketten ugyan arra gondoltunk. A sok összepillantásra, hogy tekintetünk mindig összeért, és arra, hogy egy pillanatra magával ragadott minket a végtelen, mikor egymás szemébe néztünk. Tudtuk, hogy ugyan azt érezzük... Mióta először találkoztunk volt valami, amit nagyon sokáig nem tudtam hová tenni. Egészen addig az estéig.
De akkoriban még mashol volt dolgom. Helyes útra kellett terelnem egy elveszett lelket. De kevésnek bizonyultam hozzá. Nem tudtam neki megmutatni mi az amiért érdemes jónak lenni. Nem volt neki elég a hűség a mérhetetlen, már már túlzott tisztelet sem. Nem elégedett meg azzal sem, hogy úgy formált, ahogy csak tudott... Hogy a végsőkig és a végletekig kiálltam mellette még magammal szemben is.
Kudarcot vallottam és majdnem belehaltam.
A sebek, amiket tőle szereztem mélyen a lelkembe égtek. Hordozom magammal a pecséteket a mai napig. Igaz, kívül már semmi nem látszik belőle, egy idegennek csak egy átlagos test vagyok. De aki képes belenézni az elmémbe, a lelkembe ő látja csak igazán. Ilyesztő az a rombolás, amit az a pár év végzett bennem. Talán ezek a nyomok örökre ott maradnak. Magamat okolom. Talán soha nem is voltam elég ahhoz, hogy sikerüljön? Talán több odafigyelessel és törődéssel? Nagyobb empátiával és elfogadással? Soha sem fogom meg tudni. Talán nem is akarom, mert mindent feladtam érte. Önmagam dobtam el érte, hogy olyan legyek akivé ő formált....
Elvette tőlem azt, amitől ember lehetek. Elfelejtettem érezni, szeretni, kötődni. Kitépett belőlem minden emberit.
De az évek teltek. Egy újabb feladatot sodort elém az élet. Egy újabb lelket akinek célt és életet kellett adjak a minennapjaiba. A szó szószoros értelmében. 9 hónapig hordtam szívem alatt a kis csodámat, akinek meg kellett születnie, hogy az lehessek, aki ma vagyok. De ez se az IGAZI UTAM. Nem az, mert végig kísértett egy kék szempár.
Egy érzés tört rám éjszakánként, ami nem hagyott nyugodni. Mikor szertefoszlott a kezdeti rózsaszín köd elhatalmasodott rajtam egy érzés, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell. Nem azt az életet élem, ami nekem van írva.
Azt mondják, hogy ha nem ott vagy, ahol lenned kell, akkor a sors addig addig lökdös, majd végső elkeseredésében rugdos, míg a jó helyre nem kerülsz.
Eltelt majdnem 5 év, de a vele töltött idő árnyékként kísérte mindennapjaimat. Egyre jobban vágytam rá. Tudni akartam mi van vele, hogy hová sodorta őt az élete... Azt hittem, hogy ő megtaláláta az útját, de nem.
Az érzés csak erősödött és kíváncsi lettem, hogy mi teendőnk van egymás életében.
Tudni akartam, hogy milyen céllal sodort minket össze az élet.