Addig addig győzködött az érzés, míg végül rá szántam magam, hogy kapcsolatba kerüljek vele. Felkerestem. Szó szót követett, aztán hosszú órákon át beszélgettünk.
Féltem, hogy elutasít, hogy talán rosszul érzem azt amit, de nem igy lett.
Találkoztunk. Végre újra láthattam. Az érzés ugyan az. Csak ő és én az univerzum közepén, tér és idő megszűnt létezni, pedig csak a szemembe nézett egy pillanatra.
Zavarban voltunk. Tulajdonképpen megszólalni se mertünk... A gondolatok az érzések csak úgy cikáztak bennem, mint a villám. A vele töltött idő időtlenné vált, azt is elfelejtettem, hogy honnan jöttem.
Ő is olyan volt mint én. Talán félt az elutasítástól, talán még magának se merte bevallani, amit érez. De volt köztünk valami felfoghatatlan. Mintha csak folytattuk volna onnan, ahol régen abbahagytuk, hisz igazán soha nem is engedtük el egymást.
Féltem attól, hogy azt fogom érezni, amit éreztem. De nem tudtam tenni ellene semmit. Találkozásrol találkozásra, napról napra árasztotta el szívemet és lelkemet az a mindent elsöprő bizsergető érzés. Mellette szárnyaltam. Kezdtek össze állni a sehova be nem illeszthető kirakósok a múltamból.
Se szó se beszéd pillanatok alatt levett minket a lábunkról egy érzelmi vihar. Talán úgy hívják: SZERELEM.
Értelmét nyerte az addigi életünk, mintha csak egymásra vártunk volna...
De a sors kegyetlen. Minden pillanatban valamit ad, de cserébe valamit el is vesz. Ekkor éreztem azt igazán, hogy a legjobbkor kerültem vissza mellé. Mert akkor volt csak szüksége rám igazán, mikor kimondhatatlan veszteség érte. Mellette kellett lennem, ez már biztos volt.
Rám tört egy érzés, hogy végre megtaláltam az utamat, de volt valami ami folyton vissza rántott a mélybe. Egy lánc, ami a múltamhoz kötött. Kétségbe estem, hogy talán soha nem tudom magamról eldobni. Elkezdett elhatalmasodni rajtam a tehetetlenség, úgy éreztem belefulladok abba ami körül vesz.